La liberté de l’esprit selon Descartes : la doctrine de la volonté et la question de l’individualité

Freedom of the mind in Descartes : the doctrine of the will and the problem of individuality

• Auteur / Autrice : Dorottya Kaposi
• Direction : Jean-Luc Marion, János Kelemen
• Type : Thèse de doctorat
• Discipline(s) : Philosophie
• Date : Soutenance en 2007
• Etablissement(s) : Paris 4 en cotutelle avec Eötvös Loránd tudományegyetem (Budapest)

Mots clés

Mots clés contrôlés

Critique et interprétation

Descartes, René (1596-1650)

Autrui

Sujet (philosophie)

Individu (métaphysique)

Liberté

Résumé

Ce travail a pour objet d’étudier le rôle de la doctrine cartésienne de la volonté dans l’établissement de l’individualité de l’ego, ainsi que ses implications relativement à la responsabilité du sujet et à son inscription dans une relation avec autrui. Comme l’étude des premiers écrits de Descartes permet de l’établir, le développement d’une doctrine de la liberté dans son œuvre n’est due ni à un traitement de questions théologiques ou morales soulevées par l’étude du concept de libre arbitre, ni, comme le laisserait croire son apparition au sein de la Meditatio IV, à l’intention de constituer une théorie permettant d’expliquer la cause de l’erreur. Ce développement est essentiellement lié au problème posé par la possibilité que les démarches de l’ego soient déterminées, indépendamment de lui-même, par des circonstances et des pouvoirs extérieurs. Ainsi, le refus de l’influence d’autrui suscite, d’une part, l’examen de la problématique du rapport à autrui et, d’autre part, l’interrogation sur les modalités qui permettent d’affirmer l’appartenance à l’ego de ses propres pensées et de ses propres actions. L’analyse du statut de la volonté s’inscrivant dans ce cadre permet de mettre en évidence un lien entre le problème de l’imputabilité et la question de l’altérité qu’il convient donc de traiter de manière conjointe. Au terme de notre travail, nous essayons de montrer que c’est sur le seul terrain de la morale que l’homme, dont la notion fait intervenir la doctrine de l’union de l’âme et du corps, peut accéder à une relation réelle avec les autres « soi-même » en tant que « causes libres » et former avec eux une communauté de sujets moraux.

The main purpose of this study is to examine the role of the Cartesian doctrine of the will in the establishment of the ego’s individuality, as well as its consequences for the individual responsibility and for the problem of the relation of the “I” to other subjects. An analysis of Descartes’s early writings establishes that the development of his doctrine of freedom can be accounted for neither by the treatment of theological or moral questions arising from study of the traditional concept of “liberum arbitrium”, nor, as might be suggested by its appearance in the Fourth Meditation, with reference to his attempt to formulate a theory which could explain the causes of error. This point is clearly connected to the problem which arises when one considers that the inquiries and intellectual procedures of the ego may be determined quite independently of it by external circumstances and powers. Hence, the consideration that the Cartesian ego refuses to depend on the influence of any Other requires, first, an analysis of the possible relationship between the “I” and the Other and, second, an investigation of the modalities according to which the “I” can consider thoughts and actions as its own. My analysis of the status of will in this framework reveals a link between the problem of imputation and the question of alterity, two issues which must be treated in relation to each other. In conclusion, I try to show that it is only in the realm of morality that man, the concept of whom is related to Descartes’s doctrine of the union of body and mind, can have access to a real relation with the other “selves” as “free causes”, forming with them a community of moral subjects.

Elemzésem fő célja megvizsgálni a karteziánus akarat-doktrina szerepét az ego individualitásának megalapozásában, valamint hogy ez a kérdéskör hogyan függ össze az individuális felelősség és a másikhoz való viszony problémáival. Descartes korai írásainak elemzése alapján megállapíthatjuk, hogy a szabadság doktrinájának megformálása nem annak köszönhető, hogy a szerző a hagyományos szabad akarat fogalom használatából eredő teológiai és morális kérdéseket tárgyalná, s nem is annak, hogy egy olyan elméletet akarna megalkotni, amely képes megmagyarázni a tévedés okát – mint ahogy azt a IV. Elmélkedésben való megjelenése sugallná. Gondolatmenetének fejlődése lényegileg összefügg annak a lehetőségnek a problémájával, hogy az ego intellektuális tevékenységét külső, tőle független körülmények és erők határozhatnák meg. Ha észrevesszük tehát, hogy a karteziánus ego elutasítja a másik befolyását, ebből két kérdés vizsgálata kerül előtérbe: egyrészt, az énnek a másikhoz való viszonyának problémaköre, másrészt pedig az a kérdés, hogy mi teszi lehetővé, hogy az én önmagához tartozónak tekintse saját gondolatait és cselekedeteit. Az akarat státuszának ebben a keretben történő elemzése megmutatja a tulajdoníthatóság és az alteritás problémái közti mély kapcsolatot, amelyeket így egymással összefüggésben szükséges tárgyalni. Munkánk végén megpróbáljuk megmutatni, hogy az ember, akinek fogalma a test-lélek egységének tanítására épül, egyedül a morál keretei között képes a többi „én”-nel mint „szabad okok”-kal való reális viszony kiépítésére, és létrehozni velük a morális szubjektumok együttesét.